Karácsony közeleg. Talán a legősibb, legemberibb ünnep. A meghaló és feltámadó istenségnek, az örök életet remélő embernek az ünnepe.

A téli napforduló új reményt ad. Az egyre hosszabbá váló nappalok évezredek óta bíztatták őseinket: Reméljetek! Mert egyszer el kell érkeznie a nyárnak, a fénynek, a bőségnek! A reszkető test, a vacogó lélek hite s a boldogság felidézett álma vitte mindig előre az embert. És annak tudata, hogy sosincs egyedül, s ismerte a szót: REMÉNY.

Bár karácsonyfát nem régóta állítanak, mégis a legszebb jelképe az ünnepnek. Lombhullató, szomorú, alvó fák közt egy virrasztó őrszem, egy örökzöld. A soha véget nem érő életet példázza.

Valahol a végtelen éjben pislákol egy halovány mécses. Gyermek született s vele a remény. A remény, hogy ismét lesz fényesség, hogy értelmes az emberi lét, hogy a harcot béke, hogy a pusztítást építés váltja fel. Hisz gyakran nincs béke közöttünk sem, kik nem emelünk egymásra fegyvert. Mindennapjaink tele vannak félelmekkel. Néha gyilkolni tud egy szó, egy pillantás, türelmetlenségünkkel ezer sebet ejtünk. S oly ritka a segítségnyújtó, simogató, védelmező kéz. Nem tudunk örülni a mások örömének, s oly gyakran óhajtjuk a magányt.
A külvilág durvasága bennünk folytatódik.

Ezért kell az ünnep, hogy megálljt kiálthassunk. A szürke, fárasztó hétköznapok között kellenek a megszentelt pillanatok. Hogy egymásra találhassunk. Mert egyedül nem ünnep az ünnep. Mert egyedül nem ember az ember. Egyedül nincs boldogság.

A világ békéért, békességért, emberségért kiált. Főként így, karácsony táján. Ezért született a GYERMEK. Ezért pislákol valahol a FÉNY.

Reménykedjünk, de ne feledjük, rajtunk is múlik!