Búcsú
Gáborka! Nagyon szeretted, ha Rád figyeltek. Nagyon igényelted az odafigyelést, a szeretetet, a törődést. Most Rólad szól itt minden. Rólad s a Hiányodról. A hiányodról, mely most kezd tudatosulni iskolatársaid eszmélésében. Megtörténhet ilyen? Megtörténhet.
Kedves, pajkos, csintalan alakod mindig feltűnő volt, bármerre is jártál. Kerested a törődést s a történéseket. Igazi gyermek voltál. Vágyakkal, tervekkel és rendkívüli érzékenységgel. Folyamatos érdeklődésedet néha már nehéz volt kielégíteni. Ami érdekelt, arról mindent tudni akartál. Nehéz elképzelnem, hogy nem csapódsz mellém a folyosón, s nem árasztasz el ezernyi kérdéseddel, mondandóddal. Most már csak mi kérdezhetünk…
Távozásod valódi oka ma még csak fejtegetések, találgatások táptalaja. Összetört Szüleid, megdöbbent Osztálytársaid, Iskolatársaid, Pedagógusaid értetlenül állnak. Ennyi elhullajtott könnycsepp, ennyi sóhaj, sírás, valahol kell, hogy Rád találjon!
Gáborom! Akaratlanul példává váltál. Te tanítottad meg Társaidat a halandóságra, arra, hogy minden nap kincs, hogy minden nap kell tenni valami jót, hogy nagyon kell szeretni azokat, akik közel állnak szívünkhöz. A mulandóságot hoztad el közénk.
Elmentél. Döbbent a csend, égnek a mécsesek, csillognak a könnyek, s ismétlődnek a kérdések. Távozásod délutánján a kitört vihar biztosan érted hullajtotta kegyetlen könnyeit. Egy kisdiák a mennydörgést hallva meg is jegyezte: A Gáborkát biztosan most fogadják be az angyalok! A kisgyerekek mindig látják, amit mi felnőttek már nem.
A Béke legyen Veled!
Fodor Miklós igazgató bácsi
