Advent: a várakozás ideje.

Mindnyájunkban él a gyermekkori csodavárás, a töretlen reménykedés, hogy álmaink egyszer valósággá válnak. Mert, ahogy szaporodnak éveink, úgy döbbenünk rá nap mint nap, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a természetnek, ismerős és ismeretlen embereknek, s leggyakrabban, önmagunk kényének-kedvének. Emberek vagyunk, vágyakozók. Erről szól ez az időszak is. A várakozásról, a békéről, a türelemről, az adventi koszorú harmadik gyertyájáról, a reményről. Egyre hosszabbak az éjszakák, túl sok a mesterséges fény.

Maradjunk csendben! Merjünk egyedül maradni önmagunkkal, hallgassuk azt a belső, lágy zenét, melyet folyton elnyom a külvilág dübörgő zaja. Várjuk a csodát! De ne lepődjünk meg túlzottan, ha ott lelünk rá, ahol legkevésbé kerestük! Lelkünk egyik eltakart szegletében, a másik ember mosolyában, egy néma kézfogásban, egy érintésben, az éjszakai csillagok pislákoló fényében, az első hóesésben, szobánk melegében, a jó szívvel nyújtott étel zamatában, vagy egy titokzatosan csillogó könnycseppben, mely emlékeinkben drágakővé nemesül. Mindnyájan csodahordozók vagyunk. Télen és éjjel mindig szebben, titokzatosabban ragyognak a fények. Keressük együtt azt a csodát, amely csak általad és általam lehet megélt valóság! Ha eléggé erős a hitünk.

Advent van: a várakozás ideje.